Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Nem gondolná senki: így sül el fordítva a médiatörvény Orbánt diktátorozni túlzás - de Fábrynak igaza volt. Stumpf András, Heti Válasz, 2010. december 23. Mennyivel jobb dolgom van, mint Mong Attilának! Õ messze túlmerészkedett a közszolgálati rádió riporterének szerepkörén, amikor tegnapelõtt egy perces csenddel tiltakozott az új médiatörvény ellen, szerepzavarosan viselkedett, merthogy a közszolgálatban teljesen irreleváns a mûsorvezetõ véleménye. Nekem meg azért jó, mert nemhogy tilos lenne megírnom a véleményem - egyenesen elvárás, hogy idepötyögjem azt. Mondjuk a médiatörvényrõl is, amely Mongnál és oly sokaknál kiverte a biztosítékot. Sok szempontból jogosan. Vannak persze a törvényben jó elemek. Néhányat vegyünk sorra. Az, hogy a netes audiovizuális tartalomra ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a képernyõsre, érthetõ. Hogy a magyar zene arányának 35 százaléknak kell lennie a rádiókban, általam régóta várt döntés, éljen. Az, hogy húsz százaléknál nem lehet több a bûnügyi hír, szintén nem katasztrófa. A körülöttünk zajló események között a „feltrancsírozta, bestiális kegyetlenséggel húzta karóba, megerõszakolta, stb." lehet bár közönségcsalogató, de minthogy a média, fõleg a tévé sokak számára nem közvetíti, hanem teremti a valóságot, ezért simán el lehet dönteni, hogy ez a valóság milyen legyen. Hogy kevesebb legyen benne a félelem, mondjuk. Mert ha a híradó fele trancsírozós, azok a százezrek, a funkcionális analfabéták tömegei, akik önmagukra és a kisbetûvel írt való világra nem reflektálnak, soha, csak a nagybetûsre, sokkal félelmetesebbnek látják a világot, mint ha csak húsz százalék a gyilok. Még valami pozitív: ezen túl nem üvölthet a reklám a film közben. Végre. Csakhogy ezek apróságok. Az, hogy a teljes médiát egyetlen állami szerv ellenõrzése alá vonták, a nyomtatott sajtót is beleértve, messze nem az. Önmagában ugyan még nem a sajtószabadság vége, csak éppen érthetetlen. Nem tudni ugyanis, milyen társadalmi érdeket szolgál. Mégis, milyen probléma volt itt a sajtóban, amelyet ez a rendelkezés megold? A válasz az szokott lenni, már ha van válasz egyáltalán, hogy a bulvár miatt kellett. Merthogy évente egyszer-kétszer elõfordul, hogy címlapra teszik a láncfûrészes mészáros áldozatainak összekaszabolt képét, akik, szerencsétlenek, nem tudnak már jogorvoslatért bírósághoz fordulni, a gyászoló családnak meg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy beadványokkal szöszöljön, amikor a temetést kell intézni. Az ilyen bulvárgyakorlat tényleg undorító. Csakhogy. Ennek megfékezéséhez abszolút nincs szükség egy kizárólag kormánypárti delegáltakból álló testület kezébe adni a jogot, hogy indoklás nélkül bemehessen szerkesztõségekbe, iratokba pisloghasson, törvényt értelmezhessen, az elnök rendeletet is alkothasson, amely az egész sajtópalettára nézve kötelezõ. Ha tényleg akkora gond a bulvár gyakorlata, ki kellett volna nevezni egy médiaügyészt, adni neki titkárságot, rendesen, az ügyészségen, azzal a feladattal, hogy a fenti ügyekben hivatalból eljárjon. Ennyi. De vegyünk egy másik érvet. A törvényjavaslatban eredetileg ugye az szerepelt, hogy ha valakit megbírságol a Médiahatóság, az rögtön köteles kifizetni az összeget, lapok esetében tíz-, nagy tévékében százmilliókat, akár. Az érv az volt, hogy mégsem járja az eddigi gyakorlat, amely így festett: az ORTT megbírságolta valamellik kertévét, az rutinból fellebbezett, az ügy húzódott a bíróságon, majd persze az ORTT-nek lett igaza, de a tévé csak két-három évvel az eset után volt kénytelen pengetni. E probléma megoldásához sem kell teljhatalmú Médiatanács. Ha ez tényleg gond, akkor a bíróságot kell megerõsíteni, biztosítani kell a keretet, a személyi feltételeket, hogy az ilyen ügyek ne húzódjanak évekig. Akár jogszabályt is lehet módosítani, ha a személyi feltételek adottak, s beleírni: ilyen esetekben a bíróság tizenöt napon belül döntést hoz. Probléma megoldva. Persze nem, hiszen a probléma a bíróságok mûködésével van, azzal, hogy elképesztõ ideig bírnak húzódni egyszerû kis ügyek is. Kötve hiszem, hogy a médiatémák fontosabbak lennének mondjuk egy válópernél, de ha az állam, a hatalom így látja, hát teremtse meg a gyorsabb médiaügyi ítélkezés feltételeit, oszt jónapot. Egyébként végül mégiscsak halasztó hatályú lett a fellebbezés, ami jó, mert ha nem így lenne, az kétségtelenül a cenzúrázás lehetõségét adta volna a Médiatanács kezébe. Még egyszer, érthetõen: az a kijelentés, hogy Magyarországon cenzúra van és vége a sajtószabadságnak, elképesztõ baromság, s még a fentebb vázolt, végül meg nem valósult forgatókönyv esetében sem lett volna igaz. Úgy is csak a cenzúra lehetõsége lett volna adott. Így még az sem. Csakhogy ezzel a visszalépéssel éppen azt nem oldja meg a sokat emlegetett passzus, amiért elvileg hozták. A végeredmény tehát: sok hûhó, tényleg semmiért. Amit egyébként törvényalkotás címén ez ügyben láttunk, az a Monty Python munkásságának legszebb pillanatait idézi. Nem halasztó a hatály, aztán fideszes módosító, hogy mégis, aztán fideszes módosító, hogy mégse, aztán maga az elõterjesztõ is leszavazza a saját módosítóját, úgyhogy mégis... A Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulatának jól ismert akciója bírt ekkora humorfaktorral és hatásfokkal, nagyjából. A sajtószabadság-féltõk így mindenesetre nem annyira hitelesek, hiszen a végleges törvényszöveg szerint elvileg sem lehet hirtelen tönkretenni egy szerkesztõséget csak azért, mert Szalai Annamáriának nem tetszik az ott elõállított tartalom. Az persze felhozható érvként még így is, hogy az ismeretlen játékszabályok (azaz, hogy a Médiatanács mondja meg, mi a jogsértés, és bármi lehet az, mondjuk egy vélemény is, a Médiaalkotmány ugyanis minden, csak nem konkrét) és a bírságolás lehetõsége öncenzúrára kényszeríti a szerkesztõségeket, az örök gyomorgörccsel járó enyhe félelem késõkádári légkörét teremti meg. Javaslom azért: ne nárcisztikus allûrökben tobzódjanak a kollégák, hanem, ha öncenzúrát vélnek felfedezni magukban, zuhanyozzanak le hideg vízzel, ha az sem segít, menjenek oda a hozzájuk legközelebb esõ embertársukhoz két pofonért, aztán folytassák a munkát tökösen, mindenféle önkorlátozás nélkül. Én legalábbis ezt igyekszem tenni. Még azt is megígérhetem: ha bármely laptársunkat, politikai irányultságtól függetlenül, igazságtalanság éri, ha a Médiatanács rosszhiszemûen jár el és bírságol mondjuk sarkos véleményért vagy bármi másért, amihez a józan paraszt esze, érzése szerint semmi köze nem lehetne, akkor tiltakozni fogok. Hangosan. Persze ha nem lesz ilyen, akkor meg kérdés: minek ad a parlamenti kétharmad olyan jogot egy testületnek, amellyel az sosem él? Ez esetben a bivalytanács és az õ jogosítványai, a médiatörvény erre vonatkozó része: fölösleges emberkedés, „rajtad tartjuk a szemünket, kiscsávó!"-stílusban. Ha a szándék nem ez volt, hanem a legszebb és legjobb, a helyzet akkor is ez. Az emberkedésre pedig, minthogy semmilyen korábban fennálló, egyébként definiálatlan gondot nem old meg, nincs szükség. A kétharmad nyugalmára, paranoiamentes önbizalmára (figyelem: ez nem egyenlõ a kisebbségi komplexus szülte gõggel és nagyképûséggel, éppen ellentéte annak) annál nagyobb van. És meg is van rá a lehetõség. Miért van szükség akkor a legjobb esetben csupán felesleges keménykedésre? Új médiaháborúra, amelynek kirobbantása után fél Európa hadüzenetet küld az azt kirobbantó magyar kormánynak? Még politikai, sõt, pártérdekbõl sincs. Nézzük csak meg a naptárat! Bizony, mindjárt 2011! Ergo: nem 1998-ban, a ballib médiahegemónia korában élünk. És itt a lényeg. Nem ez a törvény számolja fel az ellenzéki sajtót, dehogy! Ez a legnagyobb tévedés. Fél évvel ezelõtt alig volt már komolyan vehetõ, nem köldökzsinóron át táplált, keményen Fidesz-ellenes sajtó, annyira leszerepeltek a szocialisták és a liberálisok. Ez a törvény viszont most megszülte az öntudatos, igazában hívõ, létjogosultságára ébredt kemény ellenzéki médiát. Lehet persze, hogy a Fidesz megszánta a szétesett, önmagát keresõ ellenzéket, ezért van az egész - ennyire viszont azért még így karácsony elõtt sem kellene jó kereszténynek lenni. Persze hazudhatjuk magunknak, hogy a gonosz liberális világösszeesküvés miatt diktátorozza Orbánt a luxemburgi külügyminiszter meg a német, olasz, lengyel sajtó jelentõs része. De legalább magunknak ne hazudjunk. Igen, durva túlzás a diktátorozás. Nem lehet egy pillanatnyilag a gyakorlatban semmilyen médiumnak nem ártó politikából ilyen következtetésre jutni, a magát szovjet csapatokkal „legitimáló" Kádárhoz hasonlítani egy demokratikusan választott kormány fejét. De gondoljunk csak vissza Fábry Sándor mondatára! A Vágó Istvánnal folytatott vitában, amikor a gyurcsányista kvízmester azt ecseteli, hogy a nyolcvanas években már nem is volt itt diktatúra, a humorista így válaszol: attól még nincs szabadság, hogy de facto már nem jön érted a fekete autó, ha közben de jure bármikor jöhet. Fábrynak igaza volt. S ha akkor elfogadtam, hogy az önkény nem a beteljesüléstõl önkény, hanem attól a pillanattól fogva az, hogy a hatalom lehetõséget teremt önmaga számára a kontroll nélküli cselekvésre, akkor most is el kell fogadnom ezt a tételt. Boldog karácsonyt mindenkinek. Stumpf András Nem gondolná senki: így sül el fordítva a médiatörvény. Orbánt diktátorozni túlzás - de Fábrynak igaza volt Heti Válasz, 2010. december 23.